És nekik?...

Ketten egy könyvről, azaz páros könyvélmény-beszámoló
Sacha Batthyány: Én nekem mi közöm ehhez? című könyvéről.

• Lakner Zsuzsa: Vakondok a történelem járatában
• Draskovich Edina: A Rohonci úton

A cikk elérhető az alábbi linken, a Sussannicon blogon.

A mi emlékkönyvünk

A mi emlékkönyvünk ez a könyv, a miénk családilag, mert tavaly karácsonyra vettem meg valakinek, akit azonnal beszippantott a huszonöt író által írt antológia, és mivel mindannyian magunkhoz közelállónak éreztük a könyv szellemiségét, alig vártam, hogy kicsavarhassam a kezéből és azóta már más rokonnak és barátnak is ajándékoztam ugyanezt.

Valamennyiünk emlékkönyve ez, hiszen a magyar társadalom elmúlt huszonöt évéről szól, az 1989-2014 közötti Magyarországról. És azé a fiatalemberé is, aki a tavaszi könyvfesztiválon két példánnyal sétálgatott és próbálta elkapni az összeállításban szereplő szerzőket egy-egy dedikálás erejéig. Megkérdeztük, melyik standon vásárolta, mert szeretnénk venni belőle néhány példányt. Itt sehol sem lehet kapni, mondta, otthonról hozta a sajátjait és most igyekszik összegyűjteni az aláírásokat. 

Talán az egyre zavarosabb homályba mosódó, de nagyon áhított régi világ értékeinek visszahozatalát és közös jövőnk minőségi megalapozását kezdhetnénk ezzel, az ilyen kultúra-finanszírozási módszerek felvirágoztatásával, amit e könyv kiadója, a KPMG Magyarország Kft., a világ egyik vezető könyvvizsgáló, adó- és üzleti tanácsadó cége tett a Magvető segítségével. A cég budapesti irodája megnyitásának 25. éves évfordulóján ezzel a kötettel ajándékozta meg üzletfeleit, munkatársait, így ezzel jót tett nem csak velük, hanem a szerzőkkel, az olvasókkal, az utókorral is. És mindezt gusztusos papíron és kötésben előadva, Szilágyi Lenke íróportréival, valamint az elmúlt huszonöt évben keletkezett szociofotóival kiegészítve.

A könyv kapható itt-ott, antikváriumokban és a komolyabb könyvesboltokban.

A szabadság színes ceruzái : huszonöt író huszonöt évről – összeáll., szerk. Keresztury Tibor – Bp.: Magvető / KPMG, Budapest, 2014.

Az átitatott kötet

„Remek kötet, na” – mondja a kedves kis fülszöveg Székelyhidi Zsolt Csurom című könyvéről és valóban az, na! 

Talán többen olvasunk úgy versesköteteket, hogy beleolvasgatunk, szüneteket hagyunk magunknak meg a verseknek is, kicsit gondolkodunk rajtuk, kattog néhány sor a buszon, vagy beúszik egy előző este olvasott kép sorban állás közben, aztán visszatérünk ismét a könyvhöz. De ez a kötet olyan, hogy valamiért egyvégtében jó elolvasni és átitatódni a hatásával. Aztán még egyszer, legalább.

Az olvasással alámerülünk két ember kapcsolatának intim világába, persze csak egy-egy pillanatukat kaphatjuk el, együtt robogunk velük a görög szigeteken, barangolunk Párizsban, megkeressük azt a bizonyos budai padot, és a krónikás költőnek köszönhetően közben mi is érezhetjük az orrunkkal az illatokat, a bőrünkkel a homokot vagy a szúrós sókristályokat, lelkünkkel az adott helyszín hangulatát, és mindezt úgy, hogy közben fikarcnyi giccs sem szivárog be a sorok közé, illetve onnan ki. 

„Úgy hiszel
bennem,
mint amikor
nem rúgod a mélységet,
hanem kifeszülsz
a színen
és én alád úszom
és feltartva
nézlek.”

21. századi kerékpáros trubadúr szól Virágjához, 21. századi nyelvezettel és kreatív szóképekkel, filmszerűn felvillantott jelenetekben. A helyszínek évezredesek, de az érzelmek minden nemzedék számára újra és újra legeslegelsőként és legkizárólagosabban élhetőek meg.

„Olyanok vagyunk,
mint két
kerekre mosott
kőporszem
és sóoldat
keveréke
a szánkban.
A nyelv nem
tudja, az ész
nem sejti,
a torok nem érzi,
hogy együtt vagyunk.
De orrunkban ott
a tenger.” 

Szerelmes-vers trailer itt: 

A Könyvhéten dedikálással egybekötött könyvszerzési lehetőség:  

Csurom-dedikálás az Írók Boltja előtt június 10-én 17 órától.

************

Székelyhidi Zsolt: Csurom – P’ART KÖNYVEK, Bp., 2016.

Réz Pál (1930-2016)

"Apámnak megvoltak az első Babits-kötetek, akkor vette meg, amikor megjelentek, és Kosztolányi és Somlyó Zoltán meg Füst Milán - szóval ennyiben jó környezetben nőttem föl. Anyám Kaffka Margitot imádta, megvolt minden könyve, ő is abban az évben vette meg, amikor megjelentek, ez nálunk természetes volt. Egyébként Váradon volt egy könyvkereskedés, a Vidor Manó könyvkereskedése a Fő utcán, ahol mindent meg lehetett kapni. És ha véletlen nem volt meg egy két hete megjelent francia regény, akkor nagyon elcsodálkozott a vásárló, hogyhogy nincs meg az új Malraux-regény, és egy hét múlva vagy két hét múlva Vidor úr szállította. A polgári réteg sokkal közelebb volt Európához, mint most. A könyvek pillanatok alatt bejöttek, a francia lapokat egy nap késéssel lehetett kapni." Bokáig pezsgőben: hangos memoár / a beszélgetőtárs Parti Nagy Lajos - Bp., Magvető, 2015. a fotó forrása: valasz.hu

A bosszú szerepe a könyvvásárlásban

Mint a Konyhasónapló régimódi adminja, nagy lépést tettem 2015-ben. Környezetvédelmi, személyiségfejlődési, szemészeti és sznobsági okokból elhatároztam, hogy vásárolok magamnak egy e-bookot és ezzel szállok fel a 21. század robogó digitális vonatára. (Van olyan? Nincs. De még lehet!)

Az év eltelt, és már a második cégtől várom, hogy a termék eljusson a raktárból a boltba, ahol átvehetem. Most már látom, a „három nap szállítás” a kereskedelemben egyenlő lehet négy héttel is, de úgy kell nekem, miért akartam támogatni a hazaiakat az angolokkal szemben? Közben a kütyü gyártójától rendeltem szép tokot hozzá, igen, a semmihez, gyönyörű mustársárga, angolul: honey, nincs ezeknek szemük, hiszen tipikus angol-mustár színe van, persze nem is az angoloktól fogom megkérdezni, milyen színe és íze van az ételeknek! A megfelelő szín kiválasztása különben 2x30 percig tartott, de megérte. Szóval ez persze megjött pikkpakk, és csak nézegetem és vigasztalom, mert nagyon várja a lakóját, naponta többször megsimogatom, kinyitom, pattintgatom a mágnes-zárját. Látszólag üres, de valójában több száz könyv ígérete fekszik benne. Szerettem volna Clarissa Dickson Wright önéletrajzi könyvével felavatni a gépet, de nem sikerült. Ezért úgy álltam bosszút a nem teljesítő kereskedőkön, hogy megrendeltem a könyvet PAPÍRON! Háááááháááá! 

Tegnap levél érkezett a bolttól, kérik hogy értékeljem őket, mert pályáznak a "megbízható bolt" címre. 

Első kérdés: Megkapta már a rendelt terméket?

1. Igen, …. napon belül megérkezett/átvettem személyesen.

1. Nem, még nem érkezett meg.

1. Lemondtam a rendelésem, mert ...

1. A bolt lemondta a rendelést, mert ...

Második kérdés: Mennyire elégedett a kiszállítási idővel/átvétellel?

1. lassú

1. gyors

Tudom én, hogy nincs elég vásárló, tehát nincs nyereség, törzstőke meg soha nem is volt, nincs raktározás, akadozik a kiszállítás, a futár csak munkaidőben jön (otthonra), ha bolt van, akkor lassan kerül oda a beszállítótól, ha odaér, akkor nincs ügyintéző aki írjon a vevőnek, ha odamegy az ember, akkor tömeg van és nem találják a tételt, és akkor aztán tényleg nem vásárolunk, mert nincs bizalom, nincs idegrendszer, hanem kattintunk a külföldi oldalakra. De akkor miért van kereskedelem? És hol az e-bookom?!

Azt hallottam, egyes szerzők az elektronikus könyveket is képesek dedikálni. Remélem nem fogják összefirkálni az én kis honey-mat, ha egyszer tényleg megkapom...

Buda Snow Region Guide

Ritka pillanat egy olvasó életében, hogy esténként olvas egy bizonyos könyvet, nap közben pedig a mű írójával utazik a helyi buszon. Ráadásul ugyanazon a helyszínen, ahol a regény játszódik. Csak szerencsére nincs olyan hideg, mint A Legkisebb Jégkorszakban volt, azaz lesz majd néhány év múlva, mert a cselekmény a közeli jövőben játszódik. Miközben lassan araszol a busz felfelé, az olvasó eljátszik a gondolattal, hogy milyen képet vágna útitársa, ha ő egyszer csak előkapná a könyvet a táskájából, vagy ha lenne már egy kis hó, megszórná egy barátságos hógolyózáporral valahol a Diana parkban, ami még mindig jobb érzés lenne az írónak, mint amikor a kritikusok lendülnek akcióba. 

A regény a Svábhegyen játszódik, amelyre néhány év múlva, addig soha nem látott tél csap le, azaz egy komplett jégkorszak, ami egy izlandi tűzhányó aktiválódásával kezdődik, amelynek nevét meg se kíséreljük leírni, volt elég bajunk az izlandi nyelvvel, amikor néhány évvel ezelőtt az Eyjafjallajökull kihányta magát. Az országban életbe lép „a háromosztatú skálán nem is szereplő négyes fokozatú készültség”. 

Ennek ürügyén Térey János alaposan letekeri a termosztátot a svábhegyi mikroklímában. Beledermed Európa, az ország, a Hegyvidék és már csak – az amúgy régóta lefagyott – magyar társadalom pislákolását láthatjuk. Látókörünk leszűkül egy kis földrajzi térségre, a jégvirágos ablakokon belül és azon kívül. Egy kapocs van csak a múltba, a migrénes rohamok közben látomásokat látó Győző és a jövőt ígérő, a majdnem Nagykovácsi határában megszülető kisbaba. Bár egy pillanatra felvillan egy kép a nyugdíjas miniszterelnökről és jelenlegi nagyjaink sírjáról is, és csak a jóérzés tartja vissza az olvasót a hangos felnyerítéstől.

„Mátrai látott már valódi katasztrófát:
Lezuhant repülőt Madridban,
Robbantás után mecsetet Irakban,
Éhezőket Szomáliában,
Földrengést és járványt Haitin,
Magyarországon politikát;
Elkeveredett bőröndöt is egypárszor…”

Az író azt mondta magáról egy interjúban (168 óra, 2015. november 26.), hogy ő nem jós. Még hogy nem?! A fiktív jégkorszakában éppen hogy csak túl vagyunk a keresztény nemzeti blöffön, a budai népek zavaros magánéleti kapcsolatokban keresik a pillanatnyi boldogságot, miközben elvadult fundamentalisták terrorizálják a várost, lemészárolják a diszkóban szórakozó fiatalokat. A vaddisznó-kondák pedig csak jönnek és jönnek.

 

Izgalmas a könyv formailag is, verses regény, vagy regényes vers, vagy furcsán tördelt próza, helyenként (angol) nyelvű dalszövegekkel. A tartalomjegyzéket érdemes külön is elolvasni, mert szinte egy önálló mű.

Nem ez az első verses regénye Téreynek, és az egyik főszereplő is ismerős lehet még az író mérsékelt éghajlati időszakából. Az egyedi szövegkezelés ellenére gördülékenyen olvasható, követhető a cselekmény. A főszereplőt, Ágostont hazaűzi diplomáciai kiküldetéséből az a bizonyos izlandi tűzhányó, és bár eleinte élvezi az elbújós, kultúrába és családba menekülő életét a behavazott hegyen, de mégis beszivárog a külvilág: a közelben lakó miniszterelnökkel, a főpolgármesterrel, hajléktalanokkal és a budai polgárokkal, akik a jelek szerint nem fognak megváltozni egy globális katasztrófa hatására sem. Aki a mérsékelt időjárási körülmények között nihilista, az a hidegben is az lesz, aki korrupt, azt a jégkorszak sem fogja jó útra terelni, és a vaddisznók sem fognak kihalni, vagy legalább visszaszorulni, ez különösen elkeserítő információ, amennyiben Térey valóban jós. Ellenben lehet majd hómobillal közlekedni, csak azon valószínűleg nem lehet majd véletlenül összefutni és olvasói inkognitóban együtt utazni írókkal.

„Mert van az olyan emberekben,
Mint a magukat HEGYLAKÓnak hívó hegylakók,
Valamiféle neofita parvenüség. Olyasmi,
Mint azokon az esküvői meghívókon,
Amelyeken a menyasszony feltünteti
A jogi doktorátusát a neve mellett.
Iskoláikra, családi oldalágaikra
Hivatkozva pukkadoznak és pöffeszkednek
A luxusgettójukban, testőrséggel övezve,
S a mediatizált magánéletük
Alulmúlhatatlanul unalmas mégis;
Nevetséges és kacsingató elitizmusuk,
<A jobbak így csinálják> – szerű szövegek…
Áááá.”

A Buda Snow Region Guide applikáció pedig letölthető lesz, amennyiben lesz áram. 

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak - Jelenkor, 2015.

Udvari és koszorús

Sajnos kicsit elkésett írás ez, mert betelt az állás, a jelentkezés júliusban volt esedékes a kanadai udvari költői pozícióra (Parliamentary Poet Laureate). De a jelenlegi költő, Michel Pleau kétéves mandátuma hamarosan lejár, tehát érdemes fülelni a következő terminusra. 

Michel Pleau

Az udvari persze kicsit túlzás, fordítsuk inkább parlamenti versfelelősnek, és talán állásnak sem lehet igazán nevezni, inkább afféle küldetésnek, társadalmi feladatnak, bár fizetnek is érte és munkaviszonyilag az illető a helyi parlamenti könyvtár alkalmazottja. De minden bizonnyal ez inkább egy komoly elismerés. Igaz, a jelentkező önmagát terjeszti fel a formanyomtatvány kitöltésével és várja hogy a kijelölt bizottság kiválassza. A jelentkezéshez kanadai lakosnak kell lenni és bírni az ottani nyelveket. A feladat nagyon szép: támogatni, reklámozni a versolvasást, tanácsokkal látni el a parlamenti könyvtár beszerzési politikáját, emelni az irodalom és a nyelv rangjának elismerését a kanadai társadalomban, rámutatni, hogy a költészetnek fontos szerepe van az életünkben. Továbbá verset írni bizonyos hivatalos alkalmakra. Ettől mondjuk minden kelet-európai költőt és olvasót borzongás tölt el...

De a kanadai koszorúst nem fenyegeti, hogy diktátorokat kelljen elsiratnia versben, ellenben ő felelős a hónap műtárgyáért, azaz költeményéért, amit a pályázó versírók eddig kiadatlan versei közül választ ki. Honoráriumot is fizet, 125 kanadai dollárt. Ebben a hónapban Bertrand Nayet „Dry Grass Path” című műve a nyertes. 

Az angolok nem véletlenül azok akik, hiszen az évszázados fű öntözése közben ügyeltek arra, hogy a brit monarchiának is legyen udvari költője. 2009 óta egy hölgy, Carol Ann Duffy tölti be a posztot és hegyezi ki a tollát a nagy alkalmakkor, pl. esküvőkön és temetéseken, így verset írt Rings címmel a legutóbbi királyi esküvőre is. Duffy az első nő, az első skót, sőt az első nyíltan "LGBT person" (nálunk LMBT) ebben a pozícióban. 

Carol Ann Duffy

Az Egyesült Államokban az 1910-20-as évektől létezik költészeti tanácsadó a Kongresszusi Könyvtárban. Az Egyesült Államok jelenlegi kongresszusi koszorús költője Juan Felipe Herrera, ő az első latin-amerikai író, akit kitüntettek a megtisztelő címmel. Az ő mandátuma is hamarosan lejár, csak mondom.

Juan Felipe Herrera

Az USA több államában is van hasonló pozíció, az első Kaliforniában volt, pedig inkább New Yorkra vagy valamelyik keleti parti államra tippeltem. Ők azt mondják magukról, hogy Kalifornia a költészet Mekkája. És valóban így lehet, hiszen sokszor tőlük került ki az USA koszorús költője, mint ahogy a jelenlegi Juan Felipe Herrera is.